Szorongásos zavarok

 

Pánikrohamok, pánikbetegség

A pánikroham egy olyan, hirtelen bekövetkező rosszullét, amely fokozott izzadással, gombócérzéssel, mellkasi szorítással és halálfélelemmel jár. A pánikbetegség egy időben elnyúló, szorongásos állapot, amikor a pánikroham bekövetkeztétől tartunk, függetlenül attól, hogy valóban volt-e korábban saját magunknak pánikrohama vagy másoknál láttunk ilyet. Van, akinél egy nagyon erős másnapossággal kezdődik a pánikbetegsége, ahol a nagyon erős fizikai rosszullét kapcsolódik össze a tehetetlenség érzésével és az emlékezés foszlányossága miatti félelem érzésével.

Sokan pánikbetegnek tartják a különböző szomatikus problémákat, pl a fejfájást vagy a gyomor-bélrendszeri panaszokat. Annyiban hasonlíthat a pánikrohamhoz, hogy ezek a tünetek is időnként valamilyen meghatározott stressz-eseményhez kapcsolódnak és nem feltétlenül folytonosak, de ezek alapvetően az ún pszichoszomatikus betegségek közé tartoznak.

Kényszerbetegség

A kényszerbetegség lényege, hogy a személy nem tud ellenállni akár a gondolati szinten, akár a cselekvéses szinten jelentkező késztetésnek. A „józan paraszti eszével” tudja, hogy teljesen irracionális amit gondol (pl nem szabad arra gondolnom, hogy …. mert akkor ….)  vagy tesz (pl x-szer meg kell érinteni egy adott tárgyat, hogy ne következzen be valamilyen szörnyű esemény, vagy kezet kell mosni, ha az ügyfél a pultnál az én tollamat használta aláíráshoz, hajat kell mosnom és tiszta pizsamát kell venni lefekvés előtt és hajat mosva-tiszta pizsamában már nem lehet a kanapéra ülni, csak az ágyba, háromszor kell végigtakarítani meghatározott sorrendben egy adott helységet, stb).

A jelenségek ismerősök lehetnek gyermek- és kamaszkorunkból, amikor a körülöttünk levő világot babonáink és rítusaink segítségével próbáltuk kontrollálni. Fontos különbség, hogy egy kisgyerek még komolyan tud hinni abban, hogy egy meghatározott cselekvéssorral el tud hárítani valami kellemetlenséget, de ahogy közeledik a kiskamasz kor felé és nő ki a mesék világából, úgy lesz tisztában azzal, hogy nem tudunk felelősséget vállalni minden bekövetkezett és elmaradt eseményért. Ettől függetlenül vannak olyan állapotaink, amikor visszanyúlunk gyermekkorunkba (regresszió), pl vizsgára a kedvenc tollunkat visszük, de ha már a toll nélkül már be sem megyünk vizsgázni – vagyis a kényszer már gátolja a normál hétköznapi életünket -, akkor már patológiáról beszélünk.

GAD

Nehezen körülírható, nagyon gyakori zavar, amelyben egyszerre vannak jelen a depresszió és a szorongásos zavarok néhány tünete (pl alacsony hangulati fekvés, periódikusan jelentkező alvási zavar, időről időre jelentkező, „mintha pánikroham” tünetek, stb.)

Többnyire stressz-eredetű, és tapasztalataim alapján valamilyen életkori/életciklus-váltással van összefüggésben.

Fóbiák

Meghatározott tárgytól (járműtől, épülettől, stb), állattól (galamb-,kutya-,pókfóbia, stb) való irracionális félelem, amely a mindennapi életet jelentősen megnehezíti. Ilyen pl a galamb-fóbia, amely egy budapesti életét jelentősen megkeserítheti, ha mindennap a Deák téren lenne ésszerű átszállnia és emiatt inkább bevállalja az utazási idő hosszabbodását vagy az autóval való járást; vagy aki retteg a kutyáktól és emiatt inkább lemond a terepfutás gyönyörűségeiről a zárt salakpályán való körözésért (bár ennek előzményeként sokszor van is valódi kutyatámadás).

Szociális fóbia

Ez a félelem a társas környezettel van összefüggéssel, az illető fél mások előtt megszólalni, szerepelni (pl kiselőadást tartani) mások előtt, nyilvánosan enni és/vagy inni (étteremben, a partner családja jelenlétében, stb), fél megszólítani egy másikat, hogy barátságot/szerelmi kapcsolatot kezdeményezzen.

PTSD

A poszttraumás stressz zavart megelőzi valamilyen, a nem hétköznapi életben előforduló valamilyen rendkívüli, szokatlan esemény (pl közlekedési baleset, terrortámadás, bántalmazás, erőszak, hirtelen halál, stb). Az eseményt követően emlékbetörések, elalvási és átalvási problémák, fokozott stressz-érzet jelenhetnek meg, amelyek intenzitása változhat az időben, és amelyek hasonló esemény hatására újra fellángolnak.

 

 

Pszichoszomatikus betegségek

Fontos, hogy csak akkor beszélünk „pszichoszomatikus” zavarról, ha negatív szomatikus lelet van a birtokunkban. Ezért ha visszatérő makacs tünete/fájdalma van, előbb keresse fel háziorvosát és szükség esetén szakorvost. Ha a vizsgálatokat követően azt mondják, hogy a tünetei vegetatív eredetűek, vagy konkrétan ki is mondják, hogy keressen fel pszichológust, akkor valóban célszerű felkeresnie, hogy megtanuljon megküzdeni a stresszel. Volt olyan kliensem, aki alig akart eljönni hozzám, mert a pszichiáter, akihez véletlenül került, azt mondta, ezen nem tud pszichológus segíteni és élethosszig kell gyógyszert szednie, de ez az esetek jó részében így nem igaz. Ahogy a bemutatkozó oldalon írtam, a pirula nem fogja megtanítani a problémák megoldását, legfeljebb lehetővé teszi, hogy egyáltalán a probléma közelébe tudja önmagát engedni.

Az analitikus irodalom még ezeket neurotikus tünetként kezelte, úgy tekintette, hogy az érzelmeit megélni nem tudó beteg a testével reagál a külvilág történéseire.

Fejfájás

Sok minden okozhat fejfájást, akár egyszerűen csak a folyadékhiány vagy a vércukor-szint csökkenése vagy mozgáshiány.  De már ez is figyelmeztető jel, mert arra utal, talán nincs rendszer az életünkben, talán nem figyelünk oda a saját igényeinkre, talán túl sok időt töltünk munkával.

A pszichogén fejfájás lehet szekundér fejfájás is, abban az értelemben, hogy számos esetben a nagy csuklyás izom és a kapcsolódó nyakizmok spasmusa (görcse) van a hátterében, amelyet rendszeres „iroda”-tornával, mozgással meg tudunk szüntetni.

A nem kielégítő minőségű és mennyiségű alvás vagy alváshiány is okozhat fejfájást, ilyenkor fontos átgondolni, hogyan tudunk javítani alvás-higiénánkon.

Bármit is találunk meg okként, időről időre szükség lehet tanácsadás-jellegű vagy támogató (szupportív) pszichoterápiára, hogy a felmerülő nehézségeket egy kívülállóval is átbeszéljük.

IBS

Az irritáblis bélszindróma a gyomor-béltraktust érintő tünetekkel jár. Bizonyos ételekre mintha „allergiás” lenne az illető (miközben az Ig-szintek normálisak maradnak), és az ételnapló vezetése sem hoz megoldást. Jellemzően akkor kapja a páciens az IBS diagnózisát, ha a béltükrözés során nem találnak semmilyen elváltozást. Ilyenkor a stressz csökkentését szokták javasolni – holott a stresszel való megküzdésen lenne érdemes inkább javítani. Emiatt a kiegészítő pszichoterápia 1-3 évre is elhúzódik, illetve bizonyos életszakaszokban ismétlődően újra szükség lehet rá.

Crohn-betegség

A Crohn-betegség eredetét nem ismerjük, de szemben az IBS-sel itt a tükrözés során már jellegzetes elváltozások detektálhatók. Jellemzően itt sem segít az ételnapló vezetése, és itt a stressz csökkentését javasolják, illetve vannak betegek, akik szteroid vagy nem-szteroid gyulladáscsökkentőket szednek – jellemzően élethosszig. A gyógyszerszedést érdemes kiegészíteni valamilyen pszichoterápiával, amely jellemzően 1-3 évig is elhúzódhat.

Pszichogén hányás/hasmenés

Vannak, akik „csak” vizsgahelyzetben vannak rosszul, de olyan is van, akinél ez már krónikus, és látszólag ok nélkül, naponta többször ürít székletet vagy hány (és nem bulímiás!).

Ilyenkor több hétig tart a feltárás, és jellemzően van mögötte valamilyen mentális probléma (pl valójában szociális fóbiáról van szó, de a mindig nagy társasági élet miatt fel sem merül a páciensben, hogy valójában szorong mások előtt).

Low back pain

A derékfájdalom tipikusan az a tünet, amit sokszor a kor tüneteként kezelünk, pedig valójában itt is egyrészt a lelki tünetek testre való áthelyeződéséről van szó, másrészt pedig a kliens görcs-készségéről (ugyanúgy „beállnak” a derék és csípő körüli izmok, mint a nyakunknál, mert valamiért „ugrásra kész” állapotban vagyunk).

 

 

Testképzavarok

Lehet hibáztatni a médiát, de azt gondolom, ez csak egyik oldala a jelenségnek, a másik oldalon ott van a fogyasztó, aki dönthetne úgy, hogy ez a külső neki nem jön be (nem veszünk meg minden, a reklámban feltűnő autót sem).

A harmadik ok a környezetünkben keresendő, sokszor a környezet vélt elvárásainak igyekszik megfelelni például a kamasz (az anorexia és a bulímia is kamasz – vagy kiskamasz korban indul; bár már nyilvántartunk 8 éves anorexiás gyereket is). Sajnos a gyerekek nem tudnak különbséget tenni a viccesnek szánt beszólások és a valódi piszkálódás között, míg az előbbi esetében a humorosnak szánt beszólás a csoport-összetartozást erősítené (a beszóló szerint, vagy mert megy a vicces adok-kapok, embere válogatja), az utóbbi esetében a csoportból való kizárattatással és a klikkesedéssel kerül a gyerek/kamasz szembe. Az egészséges felnőtt megvonja a vállát, és azt mondja, keres más barátokat, más munkahelyet, de nem tűri el az ilyen beszólást, piszkálódást, visszaszól, meg tudja magát védeni, helyén tudja kezelni a dolgokat. Sajnos a gyerekek számára olyan erős tud lenni a csoporthoz való tartozás kényszere, hogy bármit bevállalnak, csak hogy elfogadják őket egy adott kortárs-csoportban.

Anorexia nervosa

Az anorexiás egyszerűen nem eszik, és a nem-evés válik szenvedéllyé. Eleinte élvezi a plusz-figyelmet, amit a soványsága miatt kap, és később ez már kényszerré válik: már ha akarna sem tudna enni. Rettegnek a figyelem és a törődés elvesztésétől, de már nem tudnak uralkodni a kényszerükön (ez ugyanolyan szenvedéllyé válik, mint a kényszerbetegség tünetei!). Sajnos a betegek több mint kétharmada - háromnegyede nem éri el a harmincadik életévét, ha igen, problémáik lesznek a gyermekvállalással (meddőség, a magzat alulfejlődése, a terhesség megszakadása, stb), és később a gyermekeikre is átteszik saját testképzavarukat és nekik is problémáik lesznek az evéssel, vagy ők is anorexiások, jobb esetben ortorexiások lesznek. Vannak, akik életük során váltogatják az anorexiás-bulímiás periódusaikat, ortorexiával színezve.

Bulimia

A bulímiás imád enni, viszont bűntudata van. Ezt vagy hánytatással (purgáló típus) vagy extrém testmozgással, vagy egészséges ételekkel (ortorexia) próbálja ellensúlyozni. Ők azok, akik a legritkább esetben kerülnek pszichológushoz, mert nem tartja orvosilag indokoltnak sem: tudomásul veszi, hogy a falásrohamot (binge eating) rosszullét követi, amire legfeljebb bevesz valami népszerű emésztést segítő pirulát. Általában akkor kerülnek be újra és újra rövid időkre terápiába, amikor a zabálás-hánytatás már veszélyezteti a munkába járást vagy mert a családtagok rájönnek a titkára és szóvá teszik. A bulímiás bünteti magát a testedzéssel, nem talál benne örömet (szemben  az izomdiszmorfiással).

Ortorexia

Ez a diagnózis már újnak számít, tulajdonképpen larvált (rejtett) bulimarexia, ahol a kliens egészséges(nek vélt) ételeket eszik és arra hivatkozva tagadja meg az evést, hogy az egészségtelen. Sok időt töltenek a megfelelő nyersanyagok kiválasztásával, megvásárlásával (pl csak bio-termékeket vesznek) és elkészítésével (a legújabb konyhatechnológiákat is számontartják, vagy csak párolva lehet elkészíteni valamit, stb), de a háttérben valójában a hízástól való félelem áll. Szemben a bulímiással, ő tudja kontrollálni a bevitt étel mennyiségét és nem viszi túlzásba a sportolást sem. Jellemzően nem kerülnek pszichológushoz, családkonzultáció során derül ki a gyermek evési zavara kapcsán a szülő ortorexiája.

 

Izomdiszmorfia

Régen fordított anorexiának nevezték, és a fiatal férfiak betegségének tartották, ma már nőket is számon tartunk a páciensek között. A betegség lényege a zsíroktól és „hájasodástól” való félelem, de szemben az anorexiásokkal, ők szívesen esznek, és szemben a bulímiásokkal, képesek kontrollálni az étel mennyiségét, de az ortorexiásokhoz hasonlóan restriktíven esznek, azaz főleg a fehérje – fogyasztásra helyezik a hangsúlyt és bizonyos testedzés-formákat – a „szálkásítást” – extrém mértékben részesítik előnyben. Kifejezetten szeretnek mozogni, élvezik is, sokféle sportot űznek, de nem engedik meg maguknak például az egyébként ajánlott testedzési szüneteket vagy a terhelés változtatását (pl futós nap után jóga, stb.), emiatt gyakoriak náluk a sportsérülések. Így ők nem a pszichológusok, hanem a traumatológusok visszatérő páciensei.

 

Hangulatzavarok

A leggyakoribb mentális betegség szerte a világon, a becslések szerint minden negyedik ember érintett a klinikai (patológiás) szintű depresszióban. Saját vizsgálataimmal 15-25%-os előfordulást találtam éveken keresztül normál serdülő populációban. Az utánkövetéses vizsgálatok szerint a serdülőkorban megjelenő depresszió különösen veszélyes, mert a vizsgálatok szerint nagy valószínűséggel felnőttkorban is meg fog jelenni a depresszió valamilyen formája.

A depressziót sokan a rosszkedvvel azonosítják, de a diagnózis kimondásához a hangulat változásán túl szükséges még a súlyváltozás (több, mint 15%), az alvási ritmus változása, az étvágy megváltozása, a szexuális vágy és teljesítmény csökkenése, a reménytelenség és értéktelenség érzése, öndestruktív gondolatok és vágyak megjelenése, az érdeklődés beszűkülése. Fontos a „változása” kifejezés, mert a közhiedelem fogyással, étvágytalansággal és álmatlansággal és levertséggel azonosítja, ugyanakkor lehet, hogy valaki bánatában enni fog (így hízni), lehet, hogy nem levert, hanem irritált, ingerlékeny, lehet, hogy állandóan fáradt, annak ellenére, hogy sokszor 10-12 órákat alszik. Ez utóbbi tüneteket régen a „férfi depresszióval azonosították, de nőknél és főleg serdülőknél találhatjuk meg ezt a tünetlistát.

Lefolyásában megkülönböztetünk ún. a) epizódikus, egyszeri depressziót, b) ismétlődőt, c) krónikust.

Fontos elkülöníteni a szomatikus eredetű vagy secunder depressziótól (pl pajzsmirigybetegség), mert ebben az esetben az alapbetegséget is kell kezelni. Secunder depresszió gyakran megjelenik más krónikus betegségek (pl cukorbetegség) vagy krónikus lefolyású, gyógyíthatatlan, de kezelést igénylő betegségek kísérőjeként.

Unipoláris depresszió

Az unipoláris depresszió lényegében az a depresszió-típus, amelyet a közbeszéd leginkább a depresszióval azonosít, és lényege, hogy akár egyszer, akár ismétlődően néhány héttől-néhány hónapig tartóan áll fenn a betegség.

Bipoláris depresszió

Ez a betegség abban különbözik az unipoláris változattól, hogy a depresszív szakaszokkal mániás (erősen felhangolt) fázisok váltogatják. Nagy erőfeszítést kíván a családtagoktól, mert a depresszív szakaszokban szedett gyógyszerek a mániás periódusban fokozzák a mánia tüneteit, és a betegnek időben abba kell hagyni az antidepresszáns szedését és súlyosabb esetben lítiumos kezelést kell folytatnia. Ezt a beteg nem mindig veszi észre időben – de kognitív viselkedésterápiával és / vagy családterápiával jelentős javulást érhetünk el az életminőségben.

Patológiás gyász

Ez a kórkép rendszertanilag valójában a stressz- és traumazavarokhoz tartozik (mert jelentős szorongás társul a levert hangulathoz és ürességérzéshez), de a tüneti megjelenés alapján inkább ebben az alpontban beszélek róla. Vannak kollégák, akik a gyászt 1 hónapig tartják normálisnak, de valójában a tünetek súlyosságát és az időbeli lefutása a fő szempont: minél hosszabb ideig állnak fenn a gyász tünetei (alvás-zavarok, étvágy csökkenés, az érdeklődés beszűkülése (csak a halottról beszél) és minél súlyosabb mértékben, annál nagyobb valószínűséggel beszélünk patológiás gyászról.

Ma nem tudunk gyászolni, nincs kulturálisan kialakult sorvezetőnk arra, hogyan tudunk elköszönni, elengedni. Vannak olyan divathullámok, amelyek gátolják a gyászmunka elvégzését, pl az elhamvasztott hozzátartozó az urnában a lakásban/házban van és nem a kolombáriumban vagy a családi sírhelyen.

Öngyilkosság

Az öngyilkosságot a depresszióhoz kapcsolja a közbeszéd és sokszor röppen fel a kapcsolat az antidepresszáns szedése és az öngyilkosság bekövetkezte között. A kettő között van kapcsolat, de nem ok-okozati, hanem egyszerű együttjárás lehetséges (de nem szükségszerű!), mert valóban, amikor valaki az antidepresszáns segítségével a depresszióból „felfelé” tartó szakaszba kerül, de még nem sikerült a környezetben elérnie azokat a változásokat (valamilyen pszichoterápia segítségével), amelyek alapvetően eredetileg a depresszióba lökték, akkor újra átéli a reménytelenséget és elköveti/megkísérli az öngyilkosságot. Sokszor vádolják az öngyilkosságot elkövetőket, hogy csak „hisztiznek”, manipulálni akarják a környezetüket. Ebben van igazság, sokszor tudatosan vagy tudat alatt valóban így próbálnak meg valamiben változást elérni, de fontos azt is megérteni, hogy az öngyilkossági késztetés is „szenvedély”, „kényszergondolat”, „kényszercselekvés”, amelynek a beteg nem, vagy alig tud ellenállni, amit muszáj megtenni (mint a kézmosás, rítusos érintgetés, stb).

 

Szexualitás

A nozológiai rendszerek változásai során ez az egyik olyan terület, ahol a legtöbb és legnagyobb változás történt az évtizedek során, pl a homoszexualitást az 50-es 60-as években még kezelendő betegségnek tartotta a szakma, ma már nem tartjuk betegségnek. Ezzel csak a coming out előtt/után foglalkozunk, amikor a változásról a környezet is tudomást szerez és emiatt az élet más területein is változások fognak beállni (pl ha valaki gyermeke bejelenti, hogy ő az azonos neműekhez vonzódik, akkor a szülő és ő is tudja, nehezebben fog tartós partnerkapcsolatot találni, sokkal több energiát kell majd a kapcsolataiba beletenni és vagy lesznek vérszerinti unokák vagy nem). A homoszexuális párok nem, vagy nem jól használható segítséget kapnak a környezetüktől, mert Magyarországon különösen hajlamosak vagyunk a problémákat szexista szemüvegen keresztül látni. Egy heteroszexuális párnál probléma lehet a háztartási teendők megosztása, és a probléma forrása valójában az a nézőpont, hogy egy adott munka „női” vagy „férfi” munka-e; viszont ez a szexista nézőpont a leegyszerűsítés miatt lehetővé teszi a párbeszédet és a probléma megoldását családon belül; ez a mankó viszont nem áll rendelkezésre homoszexuális partnerek esetében.

Szexuális diszfunkciók

Idetartoznak a merevedési zavarok, ejakulációra / orgazmusra való képtelenség, a vágy átmeneti vagy tartós csökkenése. Ez utóbbi gyakran a fel nem ismert depresszió egyik tünete is lehet. Ha nincs szomatikus eredet (pajzsmirigybetegség, prosztata betegség, érszűkület, stb), és ez az esetek nagy részére szerencsére igaz, akkor ez pszichoterápiával kezelhető. Tapasztalaim szerint gyakran életciklus-váltáshoz kapcsolódik, amikor a mikro- és makro környezetben annyi változással kell megküzdenie az egyénnek, hogy a szexualitás szinte teljesen háttérbe szorul.

Újabban megkülönböztetünk ún. pornó-függő szexuális zavart. Ez főleg harmincas éveikben járó férfiakat érinti: egyedül, a képernyő előtt ülve minden tökéletes, de a partnerrel már komoly nehézségeik vannak. 

Nemi szerep diszfória

Ez a tünetegyüttes a DSM legújabb, 5. verziójában került leírásra (Gender Dysphoria DSM-V-béli kód 302.85 vagy BNO-10 kódolás szerint F 64.9/F 6490) és már gyermekeknél is diagnosztizálható. Lényege a saját nemi szereppel való elégedetlenség, a meg-nem-felelés érzése. Gyermekeknél valójában gyakori, hogy a saját nemükkel foglalkoznak, elégedetlenek azzal a ténnyel, hogy fiúk/lányok, teljesen normális, ha néha inkább fiúk/lányok szeretnének lenni. A kérdés akkor válik problémává, „zavarrá” (disorder), ha ez valóban átszövi a teljes életét, ha csak ezzel foglalkozik és minden más tevékenység/érdeklődés háttérbe szorul, és nem kap megfelelő segítséget a környezetétől a kérdés eldöntésében, illetve ha ez a kérdés még az ifjú felnőttkorra sem dőlt el teljesen (a szakmában nagyjából konszenzus van, hogy a nemi hovatartozás kérdését 16-18 éves kor körül tudják eldönteni).

 

Addikciók

Sajnos az addikciók kezelése csak pszichoterápiával ritkán vezet eredményre, nagyon erős elhatározás kell ahhoz, hogy ez menjen gyógyszer nélkül – és lehet, hogy utána gyógyszerfüggés a következő állomás. Nagyon nagy a lemorzsolódás (vagyis amikor a kezelés félbemarad), körülbelül 25 %-os a részleges vagy teljes remisszió (tünetmentes állapot). Hosszmetszetben azt látom, hogy többszöri nekifutás, nekirugaszkodás van, mire évek elteltével azt tudjuk mondani, már nem függ az adott szertől. De meg lehet csinálni, ha kellő önismeret vagy önismereti igény és elhatározás van a gyógyulás irányában.

Dohányzás

A dohányzásnál nem egyszerűen a nikotin rabja valaki, hanem valójában a dohányzással összefüggő egyéb tényezőktől válik a személy függővé: a dohányzótársaktól, a dohányzás helyszínétől, a dohányzásra való rákészüléstől, a dohányzás folyamatától (cigaretta/szivar kivétele  vagy a cigaretta elkészítése, pipa megtömése, meggyújtása, az első füstfelhő kifújása, a csikk rítusos elnyomása és eldobása, a pipa ürítése) függ valójában a dohányos, és emiatt nem használ önmagában a nikotin-tapasz.

Alkohol

Az alkohol esetében a dohányzásnál felsorolt tényezőkön túl már valódi, fizikai tünetei vannak, amelyek a szermegvonás időszakában valóban sok szenvedést okoznak a betegnek – ezért nekik fokozottan szükségük van a gyógyszeres támogatásra. Az alkoholbetegség egyik kritériuma a betegségbelátás hiánya – ezért gyakran a családtagok maguk jelennek meg tanácsadáson, vagy a családtag unszolására jelennek meg terápiás igénnyel. Pécsen vagy Budapesten komplex kezelést kaphatnak, ami egyéni és családterápiát, AA (anonim alkoholisták) – tagságot, hozzátartozói támogató csoportot jelent éveken keresztül. Ezzel nem a reménytelenség érzetét akarom növelni az Olvasóban, hanem felhívni a figyelmet arra, hogy az alkoholizmus kezelése bizony nem olyan egyszerű, mint a fejfájásé vagy a nátháé. Nem lehetetlen vállalkozás, de tudomásul kell venni, hogy a) évekig tartó kezelésről lesz szó, b) a kezelés természetes velejárója az időnkénti visszaesés (relapszus), ami természetesen bűntudatot és reménytelenséget fog generálni, de érdemes nekifutni minél előbb.

Az alkoholizmus egyike a legrejtőzködőbb betegségeknek. Volt olyan páciensem, akit a házastársa hozott párterápiába azzal, hogy újabban olyan megbízhatatlan lett a partnere, nem csinál meg semmit, hiába kéri meg, hiába egyeznek meg benne és már biztosan nem szereti őt. Véletlenül derült ki, hogy az évek óta fennálló alkoholfogyasztás miatt elindult a rövid távú memória romlása, és a partner egyszerűen nem emlékezett arra, mit kértek tőle, miben állapodtak meg.

Ebben az esetben nemcsak a sóvárgással (craving) és függéssel kell foglalkoznunk. Ez a betegség sokszor egyik tünete vagy hangulatzavarnak (pl évek óta fennálló, kezeletlen depressziónak, amikor valaki bánatában vagy örömében iszik, mert másképp nem tud a feszültséggel megküzdeni, vagy mert másképp nem tud elaludni) vagy szorongásos zavarnak (pl szociális fóbia, amikor valaki mintegy bátorságot iszik valamilyen közösségi megnyilvánulás vagy vizsga előtt, vagy a közösségből való kizáratás félelme miatt iszik együtt a többiekkel).

Gyógyszer és táplálékkiegészítő függőség

A gyógyszerfüggőség régóta ismert jelenség, sokan ezért nem szedik be a pszichiáter által felírt gyógyszereket, mert attól félnek, függővé válnak tőle. Tényleg függővé válhatnak tőle, ha nem arra használják a szorongásoldót vagy a hangulatjavítót, amire való: hogy oldja annyira a szorongását és/vagy javítsa annyira a hangulatát, hogy neki tudjon kezdeni az életében szükséges változásokhoz való alkalmazkodáshoz és változtatásokat tudjon létrehozni. De ha a gyógyszernek tulajdonítja az életében bekövetkező változásokat, akkor valóban függővé lesz tőle. Viszont ez nem a gyógyszer hibája, hanem az egyéné.

A táplálékkiegészítőtől való függés valójában nem BNO és nem DSM főkategória (bár szerepel benne). Többnyire része az ortorexianak, és lényege, hogy az illető nagyon komoly szorongást élhet át, ha elmulasztotta ’idejében’ bevenni a táplálékkiegészítőjét (vitaminok, anyagcserére ható gyógynövénykivonatok, stb).

Egyéb szer és többszörös szerfüggés

Számosan szenvednek valamilyen stimulánstól való függőségtől, anélkül, hogy tudnának róla (pl kávé, energiaitalok), de számos ember számára nem is jelent betegséget, hogy marihuána vagy egyéb kábítószertől függenek, ők nem is szenvednek tőle, annál inkább a családtagok. Sajnos, amíg a személy nincs belátással a függőségével kapcsolatos problémákra, amíg az ő munkahelyén vagy partnerkapcsolatában ez nem okoz problémát, nem is érzi úgy, hogy le kellene mondani a szerről. Többnyire azt is tagadják, hogy a könnyű drog mellett más függőségük is lenne (azzal védekeznek, nem dohányoznak, vagy csak néha fogyasztanak alkoholt), de ez a függőség lényegére világít rá.

A függőség ott kezdődik, hogy adott szer nélkül (alkohol, gyógyszer, vitaminbomba, füves cigi, stb stb) nélkül bizonyos tevékenységre képtelen (nem tud felszabadultan részt venni egy partin, nem tud vizsgázni, tárgyalni, bemenni a munkahelyére, nem tud aludni, enni, stb), csak ha az adott szert magához vette (megette, elszívta, megitta, felszippantotta, beszúrta, stb). A függőségnek csak részben van köze a fizikai tünetekhez (nem tagadva pl a heroinmegvonás súlyos tüneteit), de a függőség valójában több-összetevős betegség, amelyben benne van maga a személyiség a társas környezettel, a családdal és a megszokott rítusaival.

Más egészségügyi problémához társuló mentális problémák

Számos szomatikus betegségnek vannak lelki tünetei. Ilyen például a pajzsmirigyalúlműködéssel összefüggő levert hangulat, állandó fáradtságérzés, hízás, a kezdeményezőkézség elvesztése, vagy, ellenkezőleg, a túlműködéshez köthető fogyás, felpörgetettség-érzése, pánikrohamhoz hasonlítható tünetek. A látszólag krónikus depressziót nem lehet csak hangulatjavítókkal kezelni, ha nem fedezik fel mögötte az alapbetegséget.

Mindkét esetben fontos az alap-betegség kezelése, a pszichoterápia vagy a tanácsadás nem fogja pótolni pl a TSH-t.

Funkcionális meddőség

A funkcionális meddőség mögött nincs testi elváltozás. A meddőségi centrumokban igyekeznek megtámogatni a fogantatást és a kihordást, de sajnos ők sem tudnak 100 %-os eredményt produkálni, hiszen a személy tudattalanjában levő ellenállást nem tudják kezelni. A pár mindkét tagjában lehet ellenállás, valójában a funkcionális meddőség nem a személy, hanem a pár diagnózisa (hiszen sok esetben egy következő házasságban hirtelen varázsütésre megszűnik a probléma). Ezért ennek kezelése minden esetben csak párban lehetséges, akár rövidebb, feltáróbb jellegű, akár hosszabb párkonzultáció segítségével.

Krónikus betegséghez (diabetes, hypo- és hypethireosis, stb) vagy nagyműtétet követő állapotok, rehabilitáció

Számos ember nagyon nehezen küzd meg bizonyos krónikus betegség meglétével (diabetes, lupus, stb), amelynek nincsenek markáns mentális tünetei (mint a pajzsmirigybetegségnek), de a diagnózist követően számosan szenvednek kevert szorongásos-depresszív zavarral (GAD), amely a betegségtudattal való megküzdés képtelenségére utal.

Nőgyógyászati nagyműtétet, onkológiai műtétet vagy baleset miatti operációsorozatot követően gyakori a megmagyarázhatatlan szorongás és hangulatzavar, megváltozik a személyiség (olyan dolgokat tesznek meg sokszor a betegek, amelyeket korábban nem mertek, vagy egyszerűen nem engedtek meg maguknak). A „miért éppen én” kérdése kínzó mind a diagnózis megkapásakor, mind a kezelések végén, amikor tünetmentesnek vagy gyógyultnak nyilvánítást követően.

Nem patológiás, a mindennapi mentálhigiénével összefüggő állapotok

Vannak olyan állapotok, amelyeket nem tekintünk patológiásnak, nem diagnosztizálható betegségek, mégis néha nagy szenvedést tudnak okozni.

Krízis

Sokszor használjuk ezt a fogalmat, anélkül, hogy valódi jelentésével és jelentőségével tisztában lennénk. Két fő kategóriája van, és ezek számos esetben együtt is járnak.

Akcidentális krízis

Olyan krízishelyzet, amely valamiért nem volt kiszámítható, nem volt előrelátható, ilyen pl a válás, egy baleset, a munkáltató részéről történő felmondás, hozzátartozó vagy munkatárs váratlan halála vagy súlyos, gyógyíthatatlan betegsége. Valami olyan, amely a rendszer egészének – amelynek részei vagyunk – működésmódját befolyásolja, amely utána sem mi, sem a környezetünk már nem az, amilyen az eset előtt volt, ami után már nem tudunk úgy az életünkre nézni, ahogyan előtte.

Van, hogy nem tudatos ez a krízis, vagy mert elfedi egy mentális betegség (gyakori az olyan pánikbetegség, amelyet egy közeli munkatárs hirtelen szívhalála előz meg), vagy mert olyan sok a tennivaló utána (pl váláskor vagy idős hozzátartozó halálát követően ennek partneréről való gondoskodás miatt).

Életszakasszal összefüggő krízis

Ezek kiszámítható, előre látható életszakaszváltások, ide tartozik a házasságkötés, szülés, a gyermek(ek) iskolaváltása(i), érettségi, diplomaosztó, nyugdíjazás, nagyon idős – nagyon beteg hozzátartozó temetése, a munkahelyünkre beadott felmondás, költözés. Szerencsére számos rítus öleli át ezeket a kríziseket (ilyenek a bankettek, a házavató partik, esküvők, stb), társadalmilag hagyományozott, hogyan „kell” átmenni rajtuk, számos segítő van, akár a rokonok között, akár a professzionális segítők között (pl rendezvényszervezők, költöztetők).

S bár kiszámíthatóak, mégis megvisel bennünket, hiszen már nem leszünk többé azok, akik voltunk az esemény (az esküvő/a szülés/az iskolába menetel/érettségi/diploma/nyugdíj/a dédi temetése/munkahelyváltozás/költözés) után. Az élet részei mind, de személyiségünktől komoly változást igényel.

A családdal kapcsolatos változások

Többnyire örömteli események színesítik a család életét, de vannak, akik nehezebben alkalmazkodnak a változásokhoz.

Házasság

A házasságkötés egyfelől egy olyan hivatalos ceremónia, ahol intézményes formában bejelentjük magunkat egy statisztikai regiszterbe, másfelől pedig szeretteink előtt kijelentjük, hogy valakivel összekötjük az életünket, vele egy család leszünk. Örömteli pillanatok, de az, aki nem szívesen jelenik meg nagy tömeg előtt, annak ez kemény próbatétel lehet. És bizony férjjé/feleséggé sem csak az anyakönyvvezető előtt válik az ember (legfeljebb „hivatalosan”, a statisztika miatt), de eltelik valamennyi idő, mire az ember valóban úgy gondol magára, hogy most x.y. férje/felesége vagyok, ilyen és ilyen jogokkal és kötelességekkel.

Szülők leszünk

A kétszemélyes családok (férj/feleség) egy része marad kétszemélyes, mert mindketten úgy döntenek, nem szeretnének gyermek(eke)t. Sokáig csak a férfiak vállalták ezt fel és maradtak inkább „agglegények”, de egyre több nő dönt manapság emellett, és többnyire nagyon hasonló indokok miatt, mint a férfiak.

Sokszor nem tudatosul a pár tagjainál, hogy bizony az első gyermek érkezése után is osztozkodniuk kell (egymással, egymáson a gyermekkel).

Az egy-gyermekes szülőben számos változás zajlik le, mire igazi két-gyermekes, több-gyermekes szülővé válik lélekben is.

Válás

A házasságok több, mint fele válással végződik. Ennek oka részben a házasságon belül keresendő (elhidegülnek egymástól), részben társadalmi változás is hozza (már nem kínos elváltnak lenni, mint volt még a 60-as, 70-es években), részben mi, pszichológusok is gyakran érvelünk amellett, hogy pusztán a gyermekek miatt nem érdemes fenntartani egy feszültségekkel teli kapcsolatot, mert az rosszabb hatással van a gyermekre, mintha egyszülős vagy mozaikcsaládban, de nyugodt légkörben nőne fel. Arról a pszichés teherről már nem is beszélve, hogy az ő vállát fogja nyomasztani, hogy a szülők a ő kedvéért maradnak együtt (és végső soron miatta érzik magukat rosszul).

A pszichológus ilyenkor vagy párterápiára vagy válásterápiára szerződik a párral. Az előbbi esetben az elakadásokat keressük meg, a kommunikációs félreértéseket próbáljuk korrigálni, az erőforrások felhasználásával, míg utóbbi esetben megpróbáljuk megérteni, mi is történt az évek alatt.

Többedik házasság

Vannak rutinos újra-házasodók, de vannak, akik nagyon félnek egy újabb kudarctól. Fontosnak tartom, hogy az új házasságba már ne vigyük se a régi sérelmeinket, se a régi, esetleg meg nem élt nosztalgiáinkat, hanem igazán új életet legyünk képesek kezdeni.

Mozaik-család

Az új házasságba rendszerint nem egyedül megyünk, az esetek nagy részében vagy egyik, vagy mindkét fél hoz gyermekeket, akár úgy, hogy abban a háztartásban élnek, akár „hétvégi” látogatóként. Sokan félnek a mozaik-család létrehozásától, és (már megint) a gyerekekre hivatkoznak, pedig a gyerekek egyrészt nagyon szeretik, hogy hirtelen sok féltestvérük lett, másrészt pedig a nevelőanya/nevelőapa éppúgy kiegészíti a szülőket, mint annak idején a kiterjedt családokban a nagynénik, nagybácsik, keresztszülők. Olyan dolgokat tud tőlük megkérdezni, amelyeket saját anyukájától, apukájától nem mer megkérdezni, de a családhoz valamilyen szálon kapcsolódó hasonló korú felnőttől igen.

Mozaikcsaládban a szabályokat sokkal jobban explicitté kell tenni, mint egy eredeti családban, mert a tisztázatlan és esetleg tudattalan szabályok számos konfliktus forrásai lehetnek.

Transznacionális család

15-20 éve találkozom olyan személyekkel és családokkal, ahol a család egyik tagja már külföldön él. Régebben még jellemzően az apák mentek csak külföldre, ma már vertikálisan is megjelenik egy új helyzet: számos nagyszülő marad itthon, és a kapcsolattartáshoz új csatornákat kell keresnie külföldön élő gyermekeivel és unokáival.

Nagyszülők lettünk: extendált vagy mikrocsalád?       

Sok családban a felnőtt gyereket valóban felnőttként kezelik, de főleg vidéken vannak olyan családok, ahol a nagyszülők bizony napi szinten részei a családnak, továbbra is tanácsokkal, esetleg utasításokkal tartják függésben az önállósodni vágyó fiatal párt. Sok nagyszülő valójában ambivalens, szeretné már, ha a felnőtt gyerekei valóban felelősséget vállaló felnőttként élnék az életüket, de bizonytalan saját jó-szülőségében és úgy érzi, elmulasztott valamit, vagy rosszul csinált valamit és próbálja korrigálni a (vélt vagy valós) hibákat, mulasztásokat.

A munka világa

Életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük, identitásunk szerves részét képezi foglalkozásunk vagy beosztásunk. Nehéz döntést kell hozni érettségi előtt vagy a diplomaosztás után (kapunyitási pánik), és ma már szinte bizonyos, hogy életünk során akár 6-7 szakmát is fogunk űzni.

Pályaorientáció

Többnyire a középiskolához kötődik a fogalom, és bár sokan szeretnének valami csoda-módszert, hogy tudjanak válaszolni arra a kérdésre, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”. A pedagógusok elkövetik azt a hibát, hogy – bár semmilyen képzettségük nincs erre -, a gyerekeket vélt személyiségvonásaik alapján valahová irányítanak, vagy – súlyosabb esetben – lebeszélnek bizonyos egyetemekről, pályáról. Emlékszem, egy tanár fel volt háborodva, amikor egy gimnazista azon töprengett, hogy pszichológus legyen-e inkább, vagy nyomozó, mert hát a kettőnek mi köze egymáshoz? Hát, tartok tőle, több, mint ahogyan ő gondolta … De ugyanígy hiba azt gondolni, hogy valaki ne menjen orvosnak, mert fél a vértől, vagy mert nem tud másokkal empatikusan, türelmesen beszélni … Egyrészt joga van változni, másrészt valakinek tanítania is kell a jövő orvosait, meg az sem baj, ha valaki bent marad a laborban kutatni.

De a kérdés az egyetem vége felé is megjelenik, pl ha valaki tanárszakon végez és a tanítási gyakorlat után rájön, hogy ezt ő nem tudja csinálni, mégsem tartja magát erre alkalmasnak. Ilyenkor érdemes végig gondolni, mi gátolja abban, hogy az eredeti elképzelését végig vigye, és ha tényleg mást akar, akkor mi legyen az a „más”.

Pálya-re-orientáció

Az emberek nagy része a 30-as, 40-es éveiben nagy váltásra szánja el magát. Van, aki a kemény piaci viszonyokból (menedzser) megy át valami humanisztikus területre (pedagógus, edző, coach, drámapedagógus), van, aki fordítva: annyi segítéssel töltött év után úgy érzi, ideje versenyben megméretni magát. Van, hogy az addigi békés alkalmazotti viszonyomat cserélem fel szabadúszó/vállalkozóira, vagy éppen fordítva. Ezek a változások egyébként nem függetlenek a családi állapottól és a gyermek(ek) korától, főleg mi, nők hajlamosak vagyunk képességeink alatt elvállalni egy munkát csak azért, hogy a gyerekeinkkel tudjunk foglalkozni. A gyermekek növekedésével így újabb pályamódosításra kerülhet sor.

Burn out

A kezdeti lelkesedés után rutinná válik a munka, annyira, hogy egyre kevesebb kihívást látunk benne. Ez a szakasz egy ideig jó, mert megadja a biztonságot, nyugalmat és a szakmai kompetencia  érzetét. A stagnálást követően azonban megjelenik a frusztráció, ahol a jóleső rutint felváltja az unalom, a munka és a munkatársak negatív tulajdonságainak előtérbe kerülése. A munka bizonyos aspektusai értelmetlennek, irracionálisnak tűnnek, különösen igaz ez olyan munkahelyeken (egészségügy, oktatás), ahol a döntéshozók nagyon messze vannak a tényleges terepmunkát végzőktől, hogy egyes rendelkezések egészen irracionálisnak tetszenek, de nincs ráhatásunk arra, hogy a rendelkezést ne hajtsuk végre, viszont így egyre inkább sodródunk a kiégés felé. Az utolsó szakasz az apátia, amikor érzelmileg teljesen eltávolodunk mind a munkától, mind a munkatársaktól, cinikussá, közömbössé válunk.

Számos tanulmány jut arra a következtetésre, hogy 5-7 évente érdemes/kell munkahelyet váltani, sőt, a mai trendek már 1,5-2 éves periódusonként javasolják. Különösen fontos ez a kiégéssel fenyegető munkakörökben (orvos, ápoló, tanár, szociális szférában dolgozók).

 

Munkahelyi konfliktusok

Egy munkahelyen nem tudunk mindenkivel jóba lenni, nem tudunk mindenki „barátja” lenni, benne lenni minden „klikkben”. A csoporttal kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy egy „klikkbe” maximum 7-9 ember tartozhat bele: ennyi embernek vagyunk képesek napi szinten követni a változásait, saját kapcsolatrendszerét. A szám ismerős lehet a memóriakutatásokból, ez az ún  Ebbinghaus vagy Miller – féle szám.

A mindennapokban ennél kevesebb ember is alkothat kiscsoportot, saját szociometriai kutatásaim alapján már serdülőkorban 3-4 ember alkot egy kiscsoportot, ennyien kapcsolódnak egymáshoz szorosabban; ez nem zárja ki, hogy két kiscsoport egymáshoz is kapcsolódjon lazán.

Stressz

A stressz része a mindennapjainknak, és nagyon sok negatív konnotáció tapad hozzá. Valójában nem a stresszel van önmagában baj, hanem azzal, ahogyan reagálunk rá. Nem elkerülni kellene (úgysem lehet), hanem megtanulni megküzdeni vele.

Érdemes azzal kezdeni, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy kétféle stressz létezik: az eustressz, ami alatt a pozitív eseményeket és a disztressz, ami alatt a negatív eseményeket értjük. Élettanilag egyébként mindkét esetben ugyanaz játszódik le a testünkben, csak a „címke” változik (ugye, hogy nem mindegy, az ember a kedvesével vagy a professzorával találkozik össze?).

Az, hogy hogyan küzdünk meg a stresszel, a gyerekkorunkig nyúlik vissza, szüleinktől, rokonainktól és tanárainktól tanuljuk meg, vagy nem – ha ők sem tudnak megküzdeni vele. Van, hogy az addig alkalmazott megküzdési stratégiánk csődöt mond az állandóan változó világban, ilyenkor vagy a régieket kell módosítani, vagy újakat kell elsajátítani.

Munka és/vagy magánélet

Vannak, akiknek nehézséget jelent összeegyeztetni a munkát és a magánéletet, ennek oka sokrétű. Az egyik leggyakoribb ok, hogy a családon belül szerkezetváltozás következett be (gyerek(ek) született(ek)) és más egyensúlyra van szükség mind az egyén, mind a család szintjén. Gyakori probléma, hogy a gyerek(ek) óvodába menésével és az addig Gyed-en levő partner újbóli munkába állásával újra kell(ene) osztani az otthoni feladatokat, de az egyik vagy másik fél nem akarja, vagy fél kimondani a változtatás iránti igényét.

Van, aki munka – és teljesítményfüggő, de aktuális partnerével ez állandó konfliktusforrást jelent. Sokakat megtéveszt, hogy a 20-as 30-as éveiben levő partnerénél úgy tekinti a túlmunkát, mint ami életkori velejáró, és az évek során derül ki, hogy valójában munkafüggéstől szenved és nem tud leállni. Vannak, akik a magánélet problémái elől a munkába menekülnek, túlmunkával leplezik az otthoni konfliktusokat.

A harmadik leggyakoribb ok a vállalkozó családoknál és a home office-ban dolgozóknál jelenik meg, amikor sokszor szó szerint nincs elválasztva térben és időben a magánélet a munkától és észre sem veszik, hogy a veszekedések kiindulópontja az otthoni munka.

Kognitív problémák

A feledékenység, a koncentrációzavar az esetek egy jó hányadában hangulatzavar eredetű, klinikai szintű depressziónál gyakori tünet.

Felnőttkori ADHD

A DSM-V megjelenésével felnőtteknél is diagnosztizálunk ADHD-t, de nyilván némileg más formában jelenik meg, mint gyerekeknél: az egyik különbség, hogy kevesebb kritérium is elegendő, a másik fontos különbség, hogy felnőtteknél a túlmozgás kevésbé jellemző vagy kevésbé zavaró (mert jobban tudja leplezni, kompenzálni). Tekintve, hogy ez egy élethosszig tartó állapot, ilyenkor a támogató terápia célja, hogy megtanítsa kompenzálni  a pácienst, megtanítsa együttélni ezzel az állapottal.

Demens hozzátartozó családja

Az életkor kitolódásával, a diagnosztika fejlődésével, a gerontológia, mint az öregedéssel foglalkozó tudomány megjelenésével egyre több hozzátartozónál kerül diagnosztizálásra valamilyen demencia. A demencia kezdeti szakaszában még maga a személy is jól tud kompenzálni, számos technika föllelhető már a neten is, és ezek a technikák némi átfedést mutatnak az ADHD kompenzációs technikáival. Egy szint után azonban ezek nem lesznek elegendőek, és szükség lesz a családtagok és/vagy professzionális szakemberek segítségére is. Ilyenkor nem csak a családtagokat kell felvilágosítanunk a betegség lefolyásáról – ezt már megtette a neurológus, utána is nézhetett a neten -, de az is fontos, hogy a családtagokban tudatosítsuk a család szerkezetében bekövetkezett változásokat és megsegítsük őket ezzel a krízissel való megküzdésben.